Kritikus Cinizmus.

A kritika valami olyan dolog amire egy három éves gyerek is képes, hiszen ha nem ízlik a babakaja, akkor az étel anyuka képén landol. A cinizmus ennek talán felnőttkori változata, amikor mindezen még nevetünk is.

A cinizmus olyan stílusjegy, melyet azon felnőttek (lásd az index újságírói) hordoznak, magukon akiknek nem elég jó a világ, mondván ők tökéletesek.

A kritika viszont olyan elem az emberi elme kéregállományában, mely az első elszúrt babakaja óta bennünk él. Mélyen. Hiába, szeretünk véleményt alkotni, hiszen mi már csak ilyen édenkertből kiűzött, ádámi leszármazottak vagyunk. Tele bűnnel, tele gúnnyal.

A kritikus cinizmus fokozat eléréséhez azonban nem elég az indexnél dolgozni, és a gyerekkori traumák magas száma sem segít. Ahhoz, ugyanis meg kell keseredni. Meg kell unni a mindennapi banánt. Az ember akkor válik igazán cinikussá és akkor köt bele mindenbe, ha életidegené és megkeseredetté válik. Mely állapot - valljuk be - Magyarországon nem elérhetetlen.

Hogyan lehet kigyógyulni? Ironikus a dolog mert, kritikával. Annak is az inverzével az önkritikával. Ha igazán magunkba nézünk és a látottakon nevetni is tudunk (mondjuk egy nagy cinikus kacajjal), akkor már gyógyuló félben vagyunk.

Elvégre az igazi kritikus önmagánál kezdi. Cinizmussal vagy anélkül.